Próbáltam valami szépet írni
Verset, ódát költeni,
De csak az üres lapot néztem
És álmodozni kezdtem szüntelen.
Arról, amit este kaptam tőled én,
A sok mécses romantikus fényét.
Néztem, ahogy bevilágított mindent,
S ettől a szívem boldogan dobogott itt bent.
Az az érzés... el sem lehet mondani.
Boldog voltam, képtelenség elfeledni.
És ahogy hozzám értél lassan, gyengéden...
Nem is tudom, hogy köszönhetném meg.
Ahogy ezernyi gyertyaláng világította be a szobát,
Olyan érzés fogott el, mit soha nem élhettem eddig át.
Szavakkal kifejezni képtelenség, mit akkor éreztem,
És ezt én csak neked köszönhetem kedvesem.
Elmúltak a szép napok, elszálltak az évek,
Csak régi sebeim fájdalmát látom, ha a szemedbe nézek.
Nincs már benne jókedv, öröm, kacagás,
Nincs már meg az a tüzes, vad lázadás.
Eltűnt a fénye, s az a különleges csillogás,
Melyet oly sokszor láttam, de rajtam kívül senki más.
S ha magamba tekintek csak összedőlt üres romokat látok,
Ha a tükörbe nézek, igaz mosolyt már régóta nem találok.
Helyette arcomat éjenként könnytenger borítja el,
Szívem üvölt, de hangjára csak a sötét csend felel.
S könnyem éget, perzsel amint elhagyja szemem,
Majd a párnámra hull, tanulságot hagyva ott nekem.
Ám nem jó tanár, hisz még mindig nem tudom,
Egyedül, nélküled, hogy menjek az úton.
Igyekvőn szedném lábaim, hogy messzire érjek,
De minden lépésemben a régi emlékek mesélnek.
Mindenkiben azt látom, mi egykor bennem égett,
Míg én üres vagyok, s már rég nem látlak téged.
Ám ha mégis látlak, tőlem messze vagy,
Messzebb, mint a Hold, a csillagok, s a fénylő Nap.
S karom feléd nyújtani már nem tudom,
S te már nem hallod, amikor a nevedet suttogom.
Már csak magamban őrizhetem a múltat, halkan, titokban,
Már nem én hallhatom, szíved mily’ ritmusra dobban.
S tudom, az én szívem úgy dobogni nem fog már,
Mert ez az érzés az életben csak egyszer jár.
Így lehunyom a szemem, s utat adok az újabb könnyeknek,
S csak remélem, hogy sose feledi el, ha valakit egyszer igazán szerettek.
Megidézett arc
bársonyos virradatában
idézem azt az arcot
melyen megszűnik
a nappal sötétlő képének
örökre eltűnő
keserű homálya.
Még nem tudom, mi a neved
de szemed csillogó tükrében
magamat látni
a leghőbb vágyam.
Hiányzol
hiányzik csókjaid
tengere
mikben eltűnt mindig
a szürke napoknak
hazugságtól zsúfolt
rendszere.
Sötétlő éjjelek
mik vesznek most kárba
nélküled.
Várok rád hiába
és csöppet sem nyugszik
a kitörni vágyó
kéjüket.
Mi bennem izzva forr.
Már nem érdekel ha
hibázol.
Létem árva egén
illatod idézem
egy meleg nyári nap.
Hiányzol.
Feledhetettlen Szerelem